Nem, nem tévesztettem házszámot, valóban egy színdarabról van szó, és nem az ugyanezen néven futó - egyébként szakmabeliek által nagyratartott, - filmről, melyet a dán Lars von Trier vitt vászonra alig hét évvel ezelőtt.
A Dogville című, a darab végén kifejezetten hangsúlyozott "tragikomédia" kategóriába zsúfolható előadás egy igazi megkönnyebbülés a már - már bulvársíkon mozgó operettek vagy öngyilkosságra késztető unalmas, semmitmondó műsorok után. Habár az elején lemondóan sóhajtottam fel az első "bazdmeg" hallatán, be kell vallanom, messze intellektuálisabb darabról van szó, mint néhány száz százalékosan ékesmagyar szöveggel megírt előadás esetén. Itt valahogy nem tűnt erőltetettnek a káromkodás, főleg mert nem társítottak hozzá altesttáji poénokat, amiket mostanság kifejezetten szeretnek használni szövegíró barátaink.
Nos, hogy ne csak a személyes első benyomásomat meséljem el, ideje lesz szólani valamit a darab történetéről is. Adott egy lány, Angelika (Szorcsik Kriszta), aki a nagy semmiből egy bérház közepébe csöppen, háta mögött néhány lövöldöző gengszterrel. Ám szerencséjére őt nem éri egy golyó sem, mert közbeavatkozik Tamás (Dévai Balázs), a lakóközösség "szociológusa", akinek kedvenc időtöltése a csendes átlagpolgárok titkainak kifürkészése, valódi énjük felfedése. Tamás nem kérdez, nem gondolkodik; gátlástalanul hazudik az Angelikát üldöző alaknak, miszerint ő már egy jó ideje az előtérben tartózkodik, de ide ugyan egyetlen egy fiatal nő sem tette be a lábát. A férfi hisz neki, de a biztonság kedvéért megadja a telefonszámát.
Vétek lenne minden egyes mozdulatot leírni, hiszen az elolvasása után már kevésbé lenne élvezetes a darab, de néhány fő motívum elemzése annyira kéreti magát, hogy képtelen vagyok kihagyni.
Nézzük csak sorjában. Angelika ugyebár megmenekül, s mivel a lakógyűlésen, mondhatni egyöntetűen, megszavazzák a maradási jogát, kénytelen ezt a szívességet valahogy viszonozni. Gyermekfelügyeletet vállal, gombákat savanyít a pincében, biciklit pumpál; mindezeket összesen száz forintért. Nem kér többet, de ennyinek örül, legfőképpen azért, mert így vehet magának egy négydarabos csészekészletet, melyet a többi (lakóktól kapott) holmijával együtt őrizgethet. Miközben feladatait végzi, egyre több és bosszantóbb akadályba ütközik, úgy mint szemtelen tinédzserek kicsapongásai, kielégületlen férj olthatatlan vágyai, a monoton világból kitörni vágyó fiú, Tamás követhetetlen és kiszámíthatatlan gondolatai... Ám Angelika nem törik meg, s még azt is ijesztő közönnyel veszi tudomásul, hogy megláncolják. A rendező (és itt kérek elnézést hogy eddig nem említettem Anger Zsolt nevét) nem titkolt szándékkal formálta ezt a tökéletes figurát ilyen "krisztusira" - a személy aki mindent tűr, mindent megbocsát, és mindent megtesz embertársaiért. Habár Angelikát a darab végefelé szinte az összes lakó megerőszakolja (a felsorolásba beletartozna némely női szereplő is), ő mindvégig értetlen kisgyermekként figyeli a közösséget.
Különleges élményt nyújt a személyiséget nagyító alá helyezése. A különleges esetek felsorolásánál, annak ellenére, hogy a darab nézése közben pont az ellenkezőjét érezhetjük, Tamás vezetné a listát, pont az a személy, aki hihetetlen magabiztosságával képes meggyőzni bizalmatlan ismerőseit Angelika ártatlanságát és védtelenségét illetően. Mert bizony nem elhanyagolható tény, hogy Angelikát még a rádióban is körözött személyként emlegetik, ami kétségkívül nem egy jó belépő egy új közösségbe. De Tamás... neki szent meggyőződése, hogy ez az eset minden szempontból kiváló. Miért is? Számára az emberi kapcsolatok, viselkedési normák megfigyelése az örömforrás. Filmreveszi a szomszédok panaszait, forgatókönyvet ír a saját kis szánalmas világáról. Ha kell, akár képes tárcsázni azt a számot is, melyet Angelika üldözője írt fel aznap este, amikor Dogville-ben az élet fenekestül felfordult. Ugyan ő nem hazudja azt, hogy lát, miközben teljesen vak, mint Felhő József, mégis talán a legkevésbé illik bele a számunkra akár megszokottnak is nevezhető kisközösség világába.
Az egyik családapa furcsa hobbi-munkáját a Bárka színház kiadványa, a Hajónapló egyik Szegedi- Szabó Béla által írt cikkje így jellemzi: "Csák Árpád (Kardos Róbert) gombái a pókhálós és nyirkos pince neonfényében. Az emberek morbiditásra is hajlamos lénye és bizarr, irracionális világa. Félelmetes pokol." Mivel a "kételkedem, tehát vagyok" örökérvényű szólás rám is igaz, kénytelen vagyok kifejezni nem-egyetértésemet az előbbi sorok iránt. Csák Árpád furcsa szórakozásában valóban van valami hátborzongató, mégsem olyan "félelmetes pokol", mint ahogy azt Szegedi- Szabó említi. A neonfény és a gombák jelenléte önmagában nem törvényszerű, hogy félelmet kelt a nézőben. Az már inkább különös, sőt, akár ijesztő, mikor a fent nevezett férfi ebben a helységben, ilyen körülmények között teszi magáévá - nem először, - Angelikát.
Rendezői bravúr egyébként, hogy a jelenetet a lehető legtökéletesebb időpontra hagyták, tekintve hogy a megelőző részek egy kicsit altató hatással is lehetettek a hétfő este fáradt egyéneknek.Ezt a hatást érte el az első szexjelenet is, melynél Csák és Angelika aktusa annyira megbotránkoztató és lenyűgöző egyben, hogy nincs néző, akinek ne pattant volna fel a szeme ennek láttán.
Talán a gombás eset volt az a pont, ahonnak kicsit túlságosan is felgyorsultak az események. Míg az első felvonás lassan (de biztosan) vezette be a nézőket Dogville világába, addig a megerőszakolás után sorra következtek a kicsiny katasztrófák. Ha annyit mondok, hogy a házban lakó nők számára abszolút világossá vált, hogy Angelika Csák Árpáddal hált, sőt mi több, ő kényszerítette rá (!!!) a férfit, valamint hogy megütötte Csák Tasikát (akinek mondhatni fétise volt a pofonszerzés), akkor talán minden érthetővé válik. A női bosszú a legförtelmesebb jelenség a Földön....
... és ez igaz Angelikára is. Gondolta volna bárki is, hogy ez a jámbor jószág a "keresztre feszítése" után nem szent igét hirdet majd, hanem halált hozó lövedékek sorsáról dönt? Miután Tamás tárcsázta a nő üldözőjét, sajnos a másnak ásott verembe ő esett bele. Az egész közösséggel együtt. Az Angelika - gengszter beszélgetés (melynek során kiderült, hogy a különleges jelenség édesapját tisztelhetjük a fegyveres úrban) úgy zajlott, mintha Isten és Jézus tulajdonságaik szöges ellentéteit vették volna magukra, és a pusztításban lelték volna örömüket. Mert bizony sem a nő, sem az apja nem könyörült a díszes társaságnak. Mindet egytől egyik kivégezte (kivétel az egyetlen szellemi fogyatékos nőt, aki lezárásként kortáns tánccal szórakoztatta a nézőket... nem kellett volna.) Ami pedig a leggyönyörűbb volt ebben az amúgy rémisztő jelenetben az Angelika furmányos bosszúja volt. Ugyebár, neki volt négy csészéje... de Csák úr felesége mindet eltörte, mikor megtudta, mi zajlik a háta mögött. S ez még nem minden: azt mondta, megkegyelmez a kis porcelántárgyaknak, ha Angelika abba tudja hagyni a sírást. Mit ad Isten, később hasonló szituációba keveredtek. Csak éppenséggek csésze helyett gyermekek életéről volt szó. Vajon Csákné kibírta sírás nélkül?
Szereplők: Blaskó Péter, Dévai Balázs, Fóti Zsófia, Gados Béla, Ilyés Róbert, Kálid Artúr, Kardos Róbert, Kovács Ádám, Margitai Ági, Mucsi Zoltán, Parti Nóra, Réti Adrienn, Spolarics Andrea, Szabó Gábor, Szorcsik Kriszta, Telekes Péter, Varga Anikó, Varjú Olga
Rendezte: Anger Zsolt
